Chapter One – Sötétség Londonban

Good evening everybody!
Hát akkor meg is hoztam az első részt. Nem ragozom itt az igét, jó olvasást! :-D

2010. Július 21. 

- Jobban vagy? – kérdezem. Izette csak rám néz, de továbbra is a gyomrára szorítja a kezét. – Kell még gyógyszer?

- Nem. Már jobb. – mondja, és lassan feláll.

- Oké. – felelem és elrakom a gyógyszeres dobozt.

- Utálom a repülőket! – nyögi és leül a fürdőszobaszekrényre.

- Nem inkább a repülést? – kérdezem mosolyogva.

- Azt is, mindent! – válaszol és előregörnyed. Azt hittem megint öklendezni fog, de csak levegőért kapkod. Már vagy két órája a szállodában vagyunk, de még mindig nagyon rossz bőrben van. És ha még az utat is beleszámoljuk a reptértől a szállodáig, akkor az legalább még egy óra.

- Hozzak neked valamit? – ajánlom föl, mire csak a fejét rázza.

- Nem, köszi. Menj le vacsorázni! – utasít.

- Inkább itt maradok veled.

- Ne! Menj csak, én meg leszek. – feleli.

- Biztos?

- Persze! – mondja és még a kezével is legyint.

- Hát jól van. - állok föl és az ajtó felé indulok, de kezemben a kilinccsel, még visszafordulok.

- Tutira megleszel? – aggodalmaskodom.

- Naná. Kitűnő formában vagyok, nem látod? – kérdezi és kitárja a karját, hogy bebizonyítsa nekem. Csak a fejemet ingatom, tudom, hogy csak azért küld el, mert nem akarja, hogy ilyen állapotban lássam.

Lenyomom a kilincset és kilépek a fürdőből. A szobánkban találom magam, amin én, Izette és Belle, a másik legjobb barátnőm osztozunk. Kis szoba ugyan, de nagyon szépen van berendezve. Bal oldalamon van a bejárati ajtó, amit egy kis folyosó csatol a szobánkhoz. Ezen az oldalon van még az én ágyam és Izette ágya, egymás mellett. Izzie-é az ajtófelőli, enyém az ablakfelőli. Az én ágyammal szemben van Belle-é. Mindegyiken vörös ágynemű van, és mindhez tartozik egy kis háromfiókos éjjeliszekrény. Belle ágya mellett található egy nagyobb szekrény is, amibe kényelmesen bepakolhattuk a cuccainkat. Közvetlenül mellette van egy tolóajtó, amin keresztül az erkélyünkre lehet jutni. Szemben velem vannak az ablakok, ahonnan csodás kilátás nyílik Londonra.

Szeretem ezt a szobát, mert olyan barátságos. Ez a szoba lesz az otthonunk két hétig, amíg itt tartózkodunk. Hagyomány az iskolánkban, hogy minden évben a harmadikos osztályokat elviszik egy londoni útra. Amolyan tanulmányi kirándulásra.

Persze ez nem olcsó mulatság: a repülőjegyek, a szállás, a kaja, belépőjegyek, költőpénz stb. Anyáék rendesen megdolgoztak ezért az útért, amiért nagyon hálás vagyok nekik. London egyszerűen lenyűgöző!

Bezárom magam mögött a bejárati ajtót és végigsietek a folyosón. Lebattyogok a lépcsőn és elindulok az ebédlő felé.

Senki sem foglalkozik velem, mikor belépek a hatalmas terembe. Nem is baj, a turistacsaládok csak foglalkozzanak a maguk dolgával, de azért az osztálytársaim idebagózhatnának! Hogy találjam meg őket egy ekkora helyen?

- Jen! – hallom a kiáltást. Belle az, de nem látom, hol van.

Az első, amit észreveszek az Samantha, az osztályunk legribancosabb csaja. Ki nem állhatom őt, annyira beképzelt! Most is egy – valószínűleg helyi – fiúval cseveg, miközben ’csorog a nyála’. És pont a mi asztalunk mellett!

Odamegyek a társaimhoz és leülök Belle mellé.

- Ha nem baj, kértem neked vacsit. – ejti vissza a villát a tányérjába.

- Mi ez? – nézek le az ételre.

- Igazi angol specialitás! – mosolyog – Cornish pasty.

Fogalmam sincs, hogy mi az de jól néz ki. Nem is tétovázom, hogy megkóstoljam. A végén már majdnem Belle nyakába borultam, hogy ilyen finomat választott nekem.

- Hogy van Izzie? – érdeklődik.

- Jobban – felelem teli szájjal.

A cornish pasty igazából egy töltött péksütemény. Tészta, benne krumplival és marhahússal. Nagyon finom! Kaptam hozzá még valami kapros öntetet is, amivel még nagyszerűbb volt az íze. Desszertként pedig csoki – és vaníliapudingot adtak.

Mindenki jól érzi magát, a hangulat az asztalunknál már a tetőfokára hágott. Belle és Luce egymást piszkálják, míg én, Michael, Marshall és Avalon kajacsatázunk. Na jó, igazából csak a pudingunkat dobáljuk a kanállal – az még nem számít kajacsatának!

Avalon sikítása betölti a termet, mikor Michael ledönti a székéről. Nevetek. Talán a mi ’bandánk’ a leghülyébb az egész világon.

Mindenki minket bámul, persze csak egy pillanatig. A tanárok meg már nem is törődnek velünk. Igazuk is van, reménytelenek vagyunk! Egy javíthatatlan bagázs, kilencedik óta.

Ekkor veszem észre Samantha-át és az újdonsült barátját. Sam háttal ül nekünk, csak egy percig néz ránk – gúnyosan, megvetően. A fiú viszont egészen más...végig rajtunk – pontosabban rajtam – tartja a szemét. Sam próbál flörtölni vele, de csak néhány pillanatra tudja magára vonni a figyelmét. Továbbra is engem néz.

Elkapom a tekintetemet, mert nem akarom látni, ahogy Sam hozzá dörgölődzik, miközben ez a srác meg simogatja őt. Undorítóak! És pont vacsora közben. Fölfordul a gyomrom!

Azt hittem, hogy az angolok jó modorúak, de már kételkedem benne, hogy ez a fiú idevalósi lenne.

- Fölmegyek. – jelentem ki hirtelen. A többiek döbbenten merednek rám; igazuk is van, miért hagynám itt őket a legnagyobb őrület közepén? – Megnézem, hogy van Izette. – adom meg a választ a kérdő tekintetekre. Fölállok, fölkapom a tálcámat és visszaviszem.

Miközben megfordulok, rápillantok Sam-ék kettősére. Nagyon el vannak foglalva egymással, de a srác még mindig bámul. Mit akar ez tőlem?

 Hirtelen ideges leszek és kirohanok a zsúfolt helyiségből. Mindvégig a hátamban érzem a srác perzselő tekintetét.

Mikor kijutok, próbálok megnyugodni. Remélem, nem kell mind a két hétben őket bámulnom. Vagy legalább ez a pasi ne bámuljon engem!

Elindulok föl a szobánkba, és végig azon gondolkodom, hogy mi a franc volt ez? Majdnem keresztüldöfött a pillantásával! De azt még én is alig akartam beismerni magamnak, hogy eszelősen helyes volt! Ijesztő, de helyes.

Ha nem nézett volna olyan sötéten, talán még tetszett is volna.

A lépcső tetején lecövekelek. Csend van. Halotti csend. Mi ez? Körülnézek: sehol senki. Üres az egész folyosó. Furcsa. Teszek egy lépést, mire teljes sötétség borul a folyosóra. Megriadok, talán áramszünet van vagy valaki szórakozik velem?

Nyugtalanul körülnézek, de csak az ajtók alatt szűrődik ki némi világosság. Odabent a lámpák pislákolnak, néha fölvillannak, néha nem. Az egész szálloda egy kísértetkastélyra emlékeztet....

Csak áramszünet – nyugtatom magamat.

Nagy lépésekkel elindulok a szobánk felé, de a sötétben alig látok. Érzem, hogy összeszorult a gyomrom, a vacsorám kikívánkozik és a félelem, egyre följebb kúszik a gerincem mentén.

A szobánkban már biztonságban leszek, de mikor benyitok, teljes sötétség fogad. Becsukom az ajtót és sóhajtok egyet. Talán Izzie lefeküdt már.

- Izette? – szólítom, de nem érkezik válasz. Lerúgom a cipőmet és berontok a szobába.

Az ablakon keresztül látom London házainak fényeit, ami halványan megvilágítja a szobát. Izette nincs az ágyban. Félelmetes ez a kinti-benti sötétség és csend. Még az autók zaja sem hallatszódik.

- Izette? Hol vagy? – kérdezem és közelebb lépek az ágyához. – Izzie?

Arra gondolok, talán még mindig a fürdőben van, de már akkor láttam, hogy nincs ott, mikor bejöttem. Az ajtó nyitva, csak a kád fehér oldala látszik.

- Izette! Ne szórakozz, gyere elő! – emelem meg a hangom. – Ez nem vicces!

Föladom. Nincs itt. Megfordulok, hogy visszamenjek az ebédlőbe, de ekkor...

- Helló – suttogja. A srác az ebédlőből! Hogy kerül ide?

- Helló – mondom riadtan. Alig egy centire áll tőlem, érzem a testéből áradó...hát mit is? Hideget?

- Te...? Hogyan? – nézek az ajtóra, de az még mindig be van zárva.

- A barátnődet keresed? – továbbra is suttog. Ez nem a válasz a kérdésemre! Bólintok.

- Hogy jutottál be? – húzom ki magam. Még mindig nagyon közel áll.

Aham! Már értem, mindent értek! Ez a srác csak játszadozik a lányokkal, gondolom mindegyiknél, eléri a kívánt hatást. Hogy engedjék, hogy fogdoshassa őket, vagy – adj Isten, ne úgy legyen! – lefeküdjenek vele! Előbb Sam-nél akart bevágódni, de mikor látta, hogy ő túl könnyű préda, és már amúgy is megszerezte tőle, amit akart, engem szemelt ki magának! De ezt most benézte!

Nem válaszol. Csak ekkor veszem észre, hogy be vagyok szorítva közé és az ágy közé. Ajjaj!

- Süket vagy? – rivallok rá, mire belefúrja fekete szemeit az enyémbe. – Hogy jöttél be?

Még mindig nem hajlandó válaszolni, ami kezd megrémiszteni. Kezdem elveszíteni a magabiztosságomat. Továbbra is csak bámul, ahogy az ebédlőben tette, csak most sokkal közelebbről teheti ezt meg.

- Figyelj! Nem tudom, mit akarsz, de ez nem a te szobád, szóval most menj el! – megpróbálom eltolni magamtól, hogy nyerjek egy kis teret, de mintha a padlóhoz ragasztották volna. Meg sem mozdul.

De ez nem is lett volna akkora baj, ugyan dehogy!

A fekete pólón – ami tökéletesen kiemeli izmos mellkasát – keresztül érzem, hogy jéghideg a teste! Egy pillanatra rajta felejtem a kezem, és akkor észreveszek még mást is. Hiszen ez az ember nem is lélegzik! És hol marad a szívverése?

Hátrahajtom a fejem, és nagy levegőt veszek, hogy sikítsak egy óriásit, de megakadályoz benne. Villámgyorsan fölemeli a karját és befogja a számat, miközben a másik kezével fölemel egy apró, csillogó tárgyat.

 - A zárban felejtetted a kulcsot. – lóbálja meg. Ijedten veszem észre, hogy koromfekete szemei gúnyosan és – elégedetten? – méregetnek. Hogy merészel így nézni rám? Mondjuk ebben a lelki állapotban, nem tudnék vele emiatt kiabálni.

Kissé meglepődve nézhettem rá, mert elengedett és odanyújtotta a kulcsot.

- Azért még nem kell lekiabálni egy jótevőről a haját! – húzza fel a szemöldökét. Elveszem tőle a kulcsot és szorongva az arcába nézek.

- Bocs. És kösz a kulcsot!

Bólint és továbbra is engem nézve elhátrál.

- Akkor jó éjt! – mondja és kimegy.

- Neked is. – felelem elgyötörten. Ilyen nincs! Én most szemmel lettem verve? Ez nagyon durva volt. Ennek a csávónak valami baja van, mert az biztos, hogy nem az élet napos oldalát nézi! Ez kimondhatatlanul félelmetes volt! Nem is hallottam, amikor bejött...de azt sem, amikor kiment.

Mégis...hiába keltett bennem őrült rettegést, egyszerűen elvarázsolt. Nem egy mindennapi fiúval van dolgom! Azok az éjfekete szemek, a hosszú szempillák, és a rövid, hullámos fekete haj...tökéletesen passzolnak fehér bőréhez.

Akkor meg mégis miért remegek? Talán azért, mert nem lélegzik és nincs szívverése! Ráadásul jéghideg volt! – üvölt az agyam mélyén valami.

Lehajtom a fejem és végignézek magamon. Libabőrös vagyok. Ettől a sráctól kiráz a hideg!