Chapter Two - Fekete rózsa

Helló!
Meghoztam a második fejezetnek nevezett szörnyűséget, ami szerintem jóval az átlag alatt van. A helyzet az, hogy már megint beteg vagyok, így se kedvem, se energiám nem volt írni, de mivel már régen hoztam az elsőt, összecsaptam valamit.A nyelvtani hibákért előre is bocsi! :)

2010. Július 22.

Épp csak átfordulok a másik oldalamra, mikor valami súlyos csapódik mellettem az ágyba. Rögtön utána hallom Izette vidám reggeli köszöntőjét:

- Ki az ágyból, kislány! Ezer ágra süt a nap!

Rosszkedvűen fölmordulok, és a fejemre húzom a párnámat, mire Izzie ugrálni kezd.

- Mozogj már, Jen! Ha nem jössz, itt hagyunk. – emeli fel a párnát és vág fejbe vele.

- Hagyj már! – nyögöm és fölemelem a fejem. Belle is fölkelt már? Még nem. Akkor még aludhatok!

- Gyerünk lányok! Belle! – rohan át a másik ágyhoz. Álmos vagyok és zavar a kiabálása. Utálom, ha nem hagynak aludni. Ilyenkor gyilkolni tudnék!

Hallom, ahogy Belle álmosan mérgelődik, és odacsap néhányat Izette-nek, mire visszajön hozzám.

- Ébresztő, Jenny! – húzza le rólam a takarót. Az utolsó pillanatban megragadom, és teljes erőmből megrántom.

- Ne nevezz így! – sziszegem. Ki nem állhatom, ha valaki Jenny-nek hív.

- El fogunk késni! Halljátok? – szól. Leszáll az ágyamról, és az ablakhoz megy. Fél szemmel követem őt, mikor széthúzza a függönyöket és beáramlik a reggeli napfény. Kész csoda, hogy jó idő van!

- Még öt perc. – hallom Belle hangját. Izette megadóan fölsóhajt és a fürdőbe megy, mire mi még lustálkodhatunk egy kicsit. Nem élvezhetem sokáig, a fény nem hagy aludni. Nyűglődve megpróbálok fölkelni, majd az ablakhoz lépek és berántom a függönyöket. Nem használ. Már túl világos van. Ráadásul már szinte teljesen éber vagyok.

- Pokolba! – mondom, és visszadobom az ágyamra a leesett takarót. – Kelj fel Belle. Ne késsünk el máris az első nap. – mondom és elindulok, hogy keressek magamnak valami ruhát. Belle csak int, hogy hagyjam békén, majd szuszogva átfordul a bal oldalára.

- Kit érdekel?

- Nem vagy kíváncsi a városra? – kérdezem, és előkotrok egy farmert és egy blúzt. Sosem voltam valami nagy divatbolond, és nem is leszek már az. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy megvan a saját ízlésem, amit nem vagyok hajlandó megváltoztatni, senki kedvéért!

- Lesz még két hetünk megnézni.

- Szóval akkor ma nem is reggelizel? Milyen kár! – felelem. Belle szemei kipattannak, és úgy ül föl, mint a cövek. Ez a hatásos módszer! Belle olyan, mint egy medve: bármit, bárhol és bármikor megeszik, fő, hogy kaja legyen! Ha már ez sem használ, akkor nagy baj van.

- Siess, Jen! Lemaradunk a reggeliről. – olyan lendülettel ugrik föl, hogy elesik a saját lábában.

- Azért lassíts, még összetöröd magad! – figyelmeztetem.

Mire Izette kijön a fürdőből, már készen is van. Bezzeg én – lassú csiga – még a felénél sem tartok! Bevonulok a fürdőbe, megmosom az arcom, és elkezdek sminkelni, de félúton megáll a szempillaspirál a kezemben...

Eddig észre sem vettem, hogy itt van. Pedig itt van! Ott virít a mosdó szélén, egy félig teli pohárban, és mintha megpróbálna egyre közelebb kerülni hozzám.

Nem gondoltam teljesen bele, hogy London ennyire furcsa lesz!

Előbb az a tegnapi srác, aki a frászt hozta rám, majd ez! Mondjuk ebben nincs semmi különös, miért is ne lehetne itt? De azért ki tart egy fürdőszobában rózsát?

Mégis itt van, egy szál magában, tövisesen – szúrósan, koromfeketén. Úgy bizony! Ez egy fekete rózsa. Egy óriási fekete rózsa!

És valószínűleg Izette-é.

Megrázom a fejem és folytatom azt, amit elkezdtem, de nem hagy nyugodni ez a növény. Nem túl nagy, mégis az az érzésem, hogy belenő az arcomba; egyszerűen bántja a szememet a látványa. Leteszem a spirált – már amúgy is végeztem – és egy mozdulattal megfogom, hogy a kukába dobjam. Nem volt túl jó ötlet: hegyes tüskéje beleáll az ujjamba, amiből vér szivárog, de nem ez a legrosszabb, ami történik.

Rá emlékeztet. A fiúra, aki visszahozta a kulcsomat.

Egy jeges fuvallat járja át a fürdőt, és akkor ott újra érzem a hideget, a közelségét, de most reményvesztettség is kapcsolódik hozzá. A lámpák pislákolni kezdenek, kintről mennydörgés hallatszik, mintha vihar készülne, és a rózsa hervadni kezd. Mi folyik itt? Mi ez?

Összeszorítom a szemem, elengedem a szárat, és hirtelen minden visszaáll a rendes kerékvágásba. A nap ragyog, a szél sem fúj, csak az ujjamból csordogál a vér.

- Jenessa! – kopog be Izette. – Készen vagy?

- Egy perc. – mondom és hallom, ahogy benyit.

- Minden rendben? – kérdezi, mikor meglátja a csapban a vörös folyadékot.

- Semmi baj! Csak megszúrtam az ujjam.

- Ugyan mivel? – néz körül. Hogyhogy mivel? Úgy nézhetek rá, mintha egy bolondra, mert mentegetőzve szól:

- Jó, hagyjuk, siess. – becsukja az ajtót, de én nem veszem le róla a szemem. Ugyanaz a kérdés játszódik le a fejembe újra és újra: Hogyhogy mivel? A rózsával! Mégis mi mással? A rózsáddal Izette!

Ekkor döbbenek rá, hogy nem az övé. Nem látta. Nem is láthatta...Akárki is hagyta itt a rózsát, biztosan nekem szánta!

♫♪♫♪

Kilépek a reggeli hűvös levegőbe, és nagyot szippantok belőle. Nem őrültem meg, de egész reggeli alatt alig szóltam valamit. Még mindig a rózsán járt az eszem.

A többiek azt gondolták, talán én is rosszul lettem, úgy, mint tegnap Izette. Persze ő már a makkegészségesnél is jobban van, de nekem nincs semmi bajom! Csak kezd elmenni a józan eszem. Az még nem olyan nagy baj!

Oké, ez az egész meg sem történt! Csak az időeltolódás miatt van. Megviselt az utazás, ennyi! Tegnap nem láttam azt a fiút, a szálloda nem lett egyik percről a másikra Drakula kastélya, és a kulcsom sem maradt a zárban. Nem hozta vissza nekem senki! Az a srác nem is létezik, úgy, mint a villogó fények se.

Azt is csak álmodtam, hogy miután kiment a szobából, a villanyok teljes mértékben működtek, a fürdőszoba ajtó be volt csukva és Izette bentről ordibált ki nekem, hogy jól van, nem kell segítség.

Már nem hiszem el magamnak, hogy minden rendben. Lehet, hogy az utazás előtt lebetegedtem, és most egy kórházban fekszem negyvenöt fokos lázzal. Ez pedig csak hallucináció. Igen! Ez van, beteg vagyok és megőrültem.

Egyik mély levegőt veszem a másik után, ami lassacskán észhez térít. Mire megjelennek a nagy, piros londoni buszok a szálloda előtt, már teljesen nyugodt vagyok.

Ezekkel, a járművekkel fogjuk a mai nap bejárni Londont. Az első napra mindig városnéző körutat szerveznek. Örültem, hogy nem múzeumlátogatásra megyünk; a városnézés elvonja a figyelmemet, és addig sem gondolok ezekre, a szörnyű dolgokra.

Hátrafordulok, hogy jönnek-e már a többiek, de az üvegajtón keresztül látom, hogy se hírük, se hamvuk. Mi tart már ennyi ideig?

- Elfelejtettem bemutatkozni – riadtan fordulok a hang irányába, és azzal találom szemközt magam, akit sosem szerettem volna újra látni....ennyit arról, hogy ő nem is létezik.

- Már megint te? – kimondom azt, ami legelőször az eszembe jut.

- Méghozzá teljes életnagyságban! – feleli és találkozásunk óta, először elmosolyodik, kivillantva hófehér fogait. Lenne számára néhány szép szavam, de nem vagyok annyira neveletlen, hogy ki is mondjam őket. Csak bólintok, és azt kívánom, hogy bárcsak itt lennének már a barátaim!

- Még nem tudom a nevedet – zsebre dugja a kezét, és az arcomat fürkészi.

- Hm? – kapom felé a fejemet, és olyan érzésem támad, mintha megpróbálna átdöfni a pillantásával. Megfeszül az állkapcsa; fölidegesítettem talán?

- Damian vagyok. Damian Crusader. – nyújtja felém a kezét. Egy percig habozom, majd bátorságot merítve, megfogom.

- Jenessa. Jenessa Cox. – érzem, ahogy megszorítja a kezem. Már nem olyan hideg a bőre, csupán hűvös, mintha pár perce hideg zuhanyt vett volna.

- Szép neved van.

- Kösz. A tiéd se csúnya. – Most mégis mit kéne mondanom? Még sosem dicsérték meg a nevemet! Na jó, ez lehet, hogy bunkóság volt.

- Mármint...úgy értem, hogy...

- Tudom, hogy érted – csitít el. Megint csak bólogatok. Egyre nehezebb elviselnem a közelségét. Ilyenkor miért nincs itt senki?

- Készülsz valahova?

- Hah? – zavarban vagyok, még mindig a kezében tartja a kezemet, és egyre hevesebben markolja. A buszok felé bök.

- Ja, igen. Városnézésre megyünk.

- Megyünk?

- Az osztályommal. – felelem egyre idegesebben. Már a másik kezével is a kezemet fogja, és egyre közelebb húzza a testéhez. Önkéntelenül is ökölbe szorítom.

- Az osztályoddal. – ismétli – Ismered Samantha-t, ugye?

- Ismerem. Talán...?

- Én vele megyek városnézésre.

- Ragyogó! Akkor talán most már..?

- Veletek. – hajol közelebb és suttog. Megdermedek. Pont egy ilyen srácnak kellett kinéznie magának?

- Szóval akkor? Visszakaphatom a kezemet? – rántom meg. Lenéz, és vigyorogni próbál, mintha nem szándékosan tartaná a markában. Mikor elengedi, megdörzsölgetem.

- Bocs. Megszokás. – Megszokás mi? Minden lánnyal ezt teszi, aki nem akarja, hogy máris ágyba vigye?

- Mindenkivel ezt csinálod? – mondom inkább magamnak, mint neki.

- Csak veled – feleli, és sötét szemében megcsillan valami. Kezdek félni tőle. – Tetszett az ajándékom?

- Mi..?

- A rózsa! A legszebb volt, mind közül. – válaszolja egy gúnyos mosoly kíséretében. – Úgy látom okozott egy kis sérülést. – ragadja meg ismét a kezem, és az ujjamon lévő sebre irányul figyelme.

- Nem szeretem a feketét. – hálát adok a jó istennek, amikor megjelenik Samantha a képben. Bár ki nem állhatom, most neki is örülni tudok. Mikor meglát Damian mellett, egy gyilkos pillantást vet rám.

- Kár. Majd még beszélünk, Jen! – búcsúzik és átöleli Sam derekát, aki belekapaszkodik a nyakába. Jobb is így. Legyenek boldogok egymással! Oh, és ha lehet, engem hagyjanak békén!

Sam motyog valamit Damian fülébe, miközben egyre közelednek a buszok felé. Én meg csak állok ott a járdán és révületbe esve figyelem kettősüket.

Föl sem szállnak még a járműre, de máris egymást csókolgatják. Fúj! Undorító.

Hirtelen kivágódik az üvegajtó és megjelenik Mrs. Morison – az osztályfőnököm. Mögötte sorba jönnek a barátaim.

Öt perccel előbb nem tudtak volna fölbukkanni?

Izette ideszalad hozzám, és izgatottan átöleli a vállamat. Valamit magyaráz, de képtelen vagyok rá figyelni. Csak egy dolog jár az eszemben: azt a rózsát Damian hagyta ott nekem! Hogy juthatott be a szobába? És mi a fenéért küldene nekem virágot?

Oké, biztosan hazudik. De a rózsa ott volt!

Megrázom a fejem, és dörzsölni kezdem a homlokomat. Lassan tényleg elmegy a józan eszem.

Izzie föltessékel a buszra, és én engedelmesen hagyom. Azt viszont nem engedi meg, hogy a beltérben üljek le, hanem az emeletre parancsol.

Jó érzés megszabadulni végre a hoteltől, a rózsától és ettől az új sráctól. Úgy érzem fényévekre, vannak tőlem.

Magam mellé dobom a táskámat az ülésre, majd előkotrom belőle a fényképezőgépemet. Ha ez a tárgy a kezemben van, rajtam kívül nincs más a világon. Csak én és a gép. Bekapcsolom majd a szememhez emelem, és kijelzőn keresztül figyelem London nyüzsgését, majd mikor egy hangulatos, szűk utcába érünk, fókuszálni kezdek vele.

Talán a legjobb pillanatkép lett mind közül.

Nem is veszem észre az idő múlását, a busz hangszóróinak recsegését, miközben Mrs. Morison beszél, csak megszállottan fényképezek.

Hirtelen azon kapom magam, hogy a busz lassít és egy rekedtes női hang bemondja a mikrofonba, hogy eljött az ebéd ideje. Kábultan pillantok föl és nézek körül. Izette már nem ül mellettem; néhány üléssel odébb Luce és Avalon majszolja az ebédjét; a busz pedig beáll egy parkolóba.

Nem vagyok éhes, valahogy jobban érdekelnek a készített képek. Már alig várom, hogy megmutassam a szüleimnek, vagy, hogy leadjam őket a fotós szakkörön.

Az ölembe helyezem a gépet, és lassan végignézem az összeset. Még mindig a legelső kép tetszik a legjobban. Egyszerűen fantasztikus lett! Aztán még egy pár: egy londoni kávéház, a Temze, a Big Ben, London Eye, a Towel Bridge...és egy másik személyes kedvenc: egy lány egy piros telefonfülkével.

Halványan elmosolyodok, majd továbblépek. Látszólag jó a kép, de kissé túl szokványos, már-már unalmas, csak egy átlagos fotó Londonról, de mégis van benne valami. Valami, ami nem tetszik.

Damian és Sam!

Hogy fényképezhettem le őket? Érzem, hogy szaporábban veszem a levegőt és a pulzusom nőni kezd. Ez egy pazar kép róluk! Botrányosan jó.

Magam sem értem, miért rémültem meg, vagy mitől, csak fölnézek, és tekintetem összetalálkozik az övével. Még a délutáni napfényben is sötét a kisugárzása. Szeme éjfekete és jéghideg, arca gonoszságot tükröz. Mit eszik rajta Sam? Mert engem halálra rémít!

Elkapom a tekintetemet és újból a képet, tanulmányozom. Vívódni kezdek magammal; e miatt a hiba miatt kell kitörölnöm a legszuperebb képemet! Ujjam lassan a törlés gomb felé siklik, de mielőtt végleg eltüntetném a memóriából, meg akarok bizonyosodni valamiről.

Szememmel Damiant keresem, de már nem találom. Egy perce pedig még ott ült előttem három sorral, és megpróbált megölni a tekintetével.

Lassan megnyugszom; még Samantha sincs itt. Nomeg amúgy sem tudják, hogy készült róluk fotó!

- Jó kép lett – a szívem majd’ kiugrik, mikor meghallom a hangját. Odakapom a fejem, és megütközve veszem észre, hogy mellettem ül.

- Megnézhetem? – meg sem várja, mit válaszolok, csak kiveszi a kezemből a gépet. Pillanatok múlva elismerően bólint. – Végre van közös képünk Sammel! Ugye megkaphatom?

Egészen a sarokig húzódok tőle, majd a gépem után nyúlok. Úgy veszem a levegőt, mintha lefutottam volna a Marathont.

- Majd elküldöm. – felelem kurtán.

- Talán megijesztettelek?

Nem akartam bevallani, mégis sikerült:

- Ma már másodszorra hozod rám frászt! – csattanok föl. – És még délután három sincs!

Csak vigyorog, mintha élvezné, hogy ezt teheti velem. Miközben elnéz mellettem, jobban megfigyelhetem őt. Arcát félhosszú, fekete haj keresztezi, szeme sötét és úgy csillog, mint egy bogár páncélja. Arccsontja széles, álla markáns – szinte igazi férfi! Egyszerűen nem akarom tudomásul venni mekkora hatással, van rám, annak ellenére, hogy árad belőle a gonoszság, a bűn és még valami más, amit nem tudnék megnevezni. Vagy ezek tettek volna rám akkora benyomást?

Ha nem csinálok valamit sürgősen, tényleg elcsábít! Pedig az ő célja – az egyetlen célja – hogy ágyba vihessen. De abból ugyan nem kap! Egyetlen megoldás van; távol kell őt tartanom magamtól, és ennek a legjobb módja, ha megutál. De abból ugyan meg mi sülne ki? Lehet, hogy pokollá tenné az ittlétem további részét.

- Nos, Damian, kérdezhetek valamit? – veszek egy nagy levegőt és mellé még egy adag bátorságot is. Belenézek a szemeibe, ami most érdeklődéssel figyel.

- Mire vagy kíváncsi?

- Elárulnád, mit akarsz tőlem? – kérdezem nem éppen kedvesen, mire ördögien elmosolyodik. Szemei még a szokásosnál is sötétebben ragyognak, és úgy érzem, ha nem szabadulok meg tőle hamar, hatalmas bajban leszek.

- Megtudod...ha eljön az ideje.