Chapter Four - Ki ő valójában?

Szép estét mindenkinek, itt Denny egy újabb résszel.^^
Próbáltam egy kicsit hosszabbra írni, izgalmasabbra, de, hogy milyen lett döntsétek el ti. Btw, a helyszínen még nem jártam, így próbáltam a magam képzeletére formálni, a hasonlóság vagy megegyezés csak a véletlen műve! Remélem azért tetszeni fog...:)

Mély levegőt veszek és hátradöntöm a fejem, ami így enyhén koppan a csempén. Szememet a fehérre meszelt plafonra emelem és bámulom egy rövid ideig.

Mivel nem túl érdekes, tekintetem újból a telefonom kijelzőjére siklik. Alig két perce tette le anya a telefont. Jó volt hallani a hangját, bár csak két napja utaztam el, máris hiányzott egy kicsit. Még az öcséim vad, zajos kiabálása is.

Lezárom a billentyűket és visszacsúsztatom a készüléket a farmerem zsebébe.

Nem értem miért vagyok ilyen állapotban. Csak nem azért, mert anya első kérdése nem az volt: na milyen London? Ugyan! Az első kérdése az volt: Nos, felszedtél már valami helyes angol srácot? Ez kiborított. Tudja, hogy nem vagyok az a pasizós lány, kissé szégyenlem bevallani, de még egy fiúm sem volt és csupán egyszer voltam szerelmes. Egyetlen egyszer. Haboztam, mielőtt nemmel feleltem, anya pedig tovább kérdezősködött:

Mi volt ez a kis szünet? Csak nem tetszik valaki? És a szállodában nincsenek helyes pasik? Akár alkalmazottak is! Gyerünk, kicsim, szedj fel végre valakit és érezd jól magad!

Olyan, aki anyának mondja magát, hogy mondhat ilyet a lányának? Hát nem érti, hogy én akkor érzem jól magam, ha nincs fiúm?

Egy pillanat! – hirtelen fölkapom a fejem, és szemeim kitágulnak. Mi volt ez a dolog az alkalmazottakkal?

Damian! Őt is csak a szállodában látom, és mielőtt iderepültünk volna, mondták, hogy kapunk egy kísérőt. Szóval ő lenne az? Csak egy szállodai alkalmazott, aki ide-oda kísérget minket?

Majd’ beleőrülök a gondolatba, hogy ez a londoni utazás mennyire megváltoztatta az életemet. És még mit tartogat a számomra?

Már alig vártam, hogy ide jöhessek és megismerjek az országomon kívül valami mást is. Valami egészen újat. Nem hittem volna, hogy ez az újdonság ennyire különbözni fog tőlem! London tartogatott számomra meglepetések és abba már bele sem merek gondolni, hogy mit fog még hozni a sors?

Előbb Izette betegedett le, oké, valljuk be, ez előfordul. Nem bírja a gyomra a repülőutakat. Teljességgel természetes!

Majd jött Damian, aki enyhén szólva megváltoztatta a mindennapjaimat. Na, ő már tényleg nem a véletlen műve! És miközben velem ’szemez’, összeszűri a levet az osztályom ribancával – aki a maga módján tényleg dögös.

És ha még nem szerzett volna nekem valami csodás első estét itt, akkor már a többiről nem is beszélnék. A csukott ajtón át jött be a szobánkba!

Tegnap este átgondoltam ezt a dolgot, és pontosan tudom, hogy miután kinyitottam a kulcsommal az ajtót a kis előszobában lévő polcra tettem. Nem maradt a zárban! Ő mégis azt állította. És persze az is alátámasztja, hogy bejött az ajtón, másképp nem is nagyon tudott volna!

Ez még nem lenne elég? Küldött nekem rózsát! Méghozzá feketét! Miért küldene nekem rózsát, miközben másik lánnyal kavar? Ja, igen el is felejtettem: mert szívtiprónak gondolja magát, aki minden lányt meghódít! De velem rossz lóra tett. Én nem adom be a derekam!

De ez még mind semmi; azt mire véljem, hogy mindig olyan hideg a bőre, nem lélegzik és mikor tegnapelőtt el akartam lökni magamtól, nem éreztem a szívverését? Ki ez az ember? De ez is csak az én képzeletem szüleménye. Legalábbis nagyon remélem!

És hát a mai nap? Arra már tényleg nem tudok mit mondani! Ma kedves volt! Nagyon is. Egy teljesen másik oldalát ismertem meg, amit eddig rejtegetett! De még mindig nem volt hajlandó elárulni, mit is akar tőlem. De azt legalább már tudom, hogy meg akar ismerni. De miért engem? Miért nem Belle-t vagy Avalont? Ők sokkal vonzóbb lányok, ráadásul igazi bulizós típusúak!

Mit gondoljak róla? Már magam sem tudom! Ellentétek mestere ez a srác! Sötét és kedves én. Ördögi és angyali egyszerre. Erre nincs jobb kifejezés.

Örülök, hogy nem szóltam semmit róla anyának. Jobb, ha nem tud róla. Már előre elborzaszt a gondolat, hogy egy kicsit is bejön. Mi lesz velem? Ha továbbra is ezt teszi, komolyan elcsábít!

Vigyázz, Jenessa, ne dőlj be minden jöttment pasinak!

Kifújom a levegőt, észre sem vettem, hogy benn tartottam. Föltápászkodom a padlóról és kinyitom a vécé ajtaját.

A Madame Tussauds tágas női mosdójában találom magam. A falakat halványsárga és krémszínű mintás csempék borítják, a mosdók fölött tükrök; meg kell, mondjam, hogy eléggé luxus kivitelű ez a mosdó. Még egy szépen gondozott páfrány is van a sarokban!

És ide beengedtek minket csupán egy csoportos jegy megvásárlásával?

Leteszem a mosdó szélére a táskámat, és megnyitom a csapot. Hagyom, hogy folyjék a víz, majd alányúlok és megtöltöm a tenyerem. Percekig élvezem a vizet, elmerülök előbbi gondolataimban, nem is veszem észre, hogy Belle bejött.

- Jen? Már megint a vízzel játszol? – kérdezi és hallom a jókedvet a hangjában.

- Csak kezet mosok!

- Azt gyorsabban is lehet.

- De egy mini vízesésben jobb, mint egy csapban! – vágok vissza és megtörlöm a kezem.

- Siethetnél, a csoport már elindult.

- Sietek, nem látod? – dobom ki a kéztörlőt és felkapva a táskámat a nyomába eredek. Belle elindul egy sötét, vörös és fehér égőkkel megvilágított folyosón.

- Hova tűntek?

- Én tudjam? Te mondtad, hogy már elindultak!

- Igen, de...ott vannak! – bök előre és megszaporázza lépteit. Gyorsabb sebességre kapcsolok, hogy tudjam követni őt, de előre félek, mit fog szólni az osztályfőnököm.

Legnagyobb meglepetésemre nem teszi szóvá, de még csak rám sem néz. Ennyire leköti az idegenvezető prédikációja?

Egy magas, vézna, kopaszodó – talán úgy negyven éves lehet – férfi hadovál a panoptikum értékeiről és a kiállított tárgyakról.

Meg kell, mondjam, elég szigorúnak tűnik. Őszintén örülök, hogy nem ő az egyik tanárom, és annak még jobban, hogy nem az osztályfőnököm.

Mikor meglát, bosszúsan mered rám, de tovább magyaráz. Hát igen, ez jár annak, aki késve jön!

A csoport nagy része már nem is figyel rá, mindenki elnézelődik, egyedül Mrs. Morison tünteti ki figyelmével. Ekkor olyat tesz, amit nem néztem volna ki belőle, főleg, hogy egy panoptikumban vagyunk!

- Volnának olyan, kedvesek és rám figyelnének végre? – emeli meg a hangját, hogy már szinte kiabál. – Ha nem érdekli magukat a magyarázatom, akkor el is mehetek, de önök is! Nem kötelező végigjárni a termeket!

Mindenki döbbenten kapja felé a fejét, a beszélgetések elcsendesülnek, és lassan mindenki újból csak rá figyel. Ez az ember nagyon szeret a középpontban lenni!

- Akkor talán el is indulhatnánk! – simul ki ismét az arca, majd újból magyarázásba kezd, miközben lassan hátrál. A csoport szófogadóan követi, mikor besétál az első terembe, ahol egy csomó vörös bársonykötelekkel elkülönített viaszszobor áll.

- Ezek a figurák tuti az őskorból vannak! – súgja oda nekem Izzie. – Nézd azt a táncoló ősmajmot!

- Az nem egy ősmajom...az egy ősember. – javítom ki. – Elolvastad a bejárat fölötti feliratot? Az volt ráírva, hogy az Őskor Terme!

Izette egy pillanatra eltátja a száját, majd legyint.

- Hát akkor örülök, hogy nem az őskorban élek.

A második terem már az ókoré volt, és így jött sorba a többi, míg föl nem jutottunk a második emeletre. Itt is időrendben voltak a szobrok, de ezek már sokkal érdekesebbek voltak.

Már kezdett mindenki elfáradni és unni a vezetőnk monológját, mikor szabad utat adott nekünk. Azt mondta nyugodtan, megnézhetjük közelebbről a szobrokat, le is fotózhatjuk őket, de semmi esetre sem mehetünk föl a tetőtérbe! De mégis miért? Mi lehet ott? A kíváncsiság őrült vágy módjára lepi el az agyamat, és nem tudok ellenállni neki.

Befejezi a mondandóját és – szinte vigyázzállásban – tekintetével ide – oda cikázik közöttünk.

Úgy vettem észre, örül, hogy megszabadul tőlünk, és túl van az idegenvezetés nagy részén. Nem lehet könnyű munkája! Főleg ilyen kölykökkel, mint mi!

Arra eszmélek fel, hogy Izette karon ragad.

- Gyere, Jen! Szabad program!

- Izette, csak ésszel! - szól hátra a tanárunk, mire Izzie megnyugtatja, hogy vigyázni fog mindenre. Na persze, majd pont Izette!

- Kapd elő a gépedet, drága! – öleli át a vállamat Avalon. – Most jön a műsor!

Először nem értem, mire akar kilyukadni, de hamar rájövök. Belle és Izzie szorosan hozzábújnak Daniel Radcliffe viaszszobrához, és követelik, hogy kapjam le őket.

Már vagy a huszadik képet csinálom, mikor én is odaállhatok az egyikhez. Átadom a gépet Marshall-nak, és odarohanok Napóleonhoz. Én jobbról, Avalonék balról, Michael pedig hátulról sündörög be a képbe.

Oké, bevallom a mi kis társaságunk, egyszerűen botrányos! Úgy viselkedünk, mint az ötévesek! Sosem fog benőni a fejünk lágya.

Marshall fölveti, hogy menjünk le az ősemberekhez néhány képet készíteni. Mindenki jó ötletnek tartja, én is szívesen mennék, de még meg akarom nézni, mi van a tetőtérben.

- Megszeged a szabályokat?

- Egyszer el kell kezdeni. – mondom. – Megfognád a táskám? Nem akarom, hogy aggasson odafenn! – alig mondom ki, Marshall helyeslően bólint, és ördögien vigyorogni kezd, de ez a vigyor meg sem közelíti Damianét. Az övében százszor több gonoszság rejlik, Marshallé a nyomába sem ér.

- Miért érdekel, hogy mi van fent? Ilyen jó kislány, mint te igazán nem keveredhet bajba!

- Jajj, fogd be, és figyelj! – mondom és körülnézek. Mrs. Morison már rég a többiek után indult, csak az idegenvezető lézeng még a teremben. Gondolom, megvizsgálja, hogy nem tettünk tönkre egy szobrot sem.

Marshall bólint, mire odaadom neki a gépet, de figyelmeztetem, ha bármi baja lesz, halott ember!

Megnyugtat, hogy vigyázni fog rá, de amilyen hülye, nem bízom meg teljesen benne. Futva indul a többiek után, a vézna vezetőnk rosszalló pillantásától kísérve. Nem is tétovázik sokat, utána indul, hogy jól kioktassa. Úgy kell neked, Marshall! De most kivételesen valami jót tettél.

Hátat fordítok a kijáratnak és a sarokban lévő ingatag falépcsőre, pillantok. Átlépem a kötélen himbálódzó tiltótáblát, majd a lábamat a harmadik lépcsőfokra teszem, ami megnyikordul a súly alatt. A lépcsők vékonyak, csúszósak és nagyon meredekek, kénytelen vagyok végig kapaszkodni.

Lent még megvilágította a fokokat a terem lámpáinak fénye, de följebb egyre sötétebb van, míg el nem érem a korhadt ajtót. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ki tudjam nyitni, de végül is megadta magát a nyomásnak.

Odabenn sötétség fogad, a nagy boltíves ablakokon keresztül csekély fény szűrődik be. Mikor jobban körülnézek, látom, hogy idefenn is szobrok vannak. Néhány le van takarva, mások viszont nem, így vagy ujjnyi porréteg van rajtuk.

A szobrok között van néhány kacat is, olajlámpák, vésőeszközök, és még ki tudja mik. A falakról mállik a vakolat, és néhol lóg róluk a tapéta. Az egész helyiséget betölti a por és a füst szaga. Az ablakok vaskeretei megrozsdásodtak, az üvegek koszosak voltak, a függönyök félig letépve.

Már értem miért tilos ide feljönni.

A sarokban áll egy instabil könyves szekrény, amelyről félig lerámolták a könyveket és a szekrény előtt, szétdobálták.

Most komolyan, ide egy elmebeteget zártak be? Mert úgy néz ki ez a hely!

Lépek egyet, és a padló keservesen megnyikordul alattam. Lenézek és egy csomó levelet, látok. Valamelyik megégett, valamelyik ép, vagy csak egy papírfoszlány maradt belőle. A nyikorgás erősödik, pedig meg sem mozdultam! Talán jár itt rajtam kívül más is?

Körülnézek, de nem látok senkit, de a nyikorgás már - már ütemes robajjá erősödik. Hogyhogy ezt nem hallják odalent?

Azt gondolom, megijedek ettől a helytől, de nem így van. Vonz, és mérhetetlen kíváncsiságot érzek, hogy fölfedezzem. Mélyen legbelül, valami az súgja, kövessem a hangot, a robajt, mely nem akar szűnni. Annyira kísérteties, hogy föláll a szőr a hátamon!

Elindulok a zaj irányába és mikor már elég közel, vagyok, érzem, hogy ez nem robaj, hanem ütemes szárnycsapkodás. Mintha egy óriási madár készülne fölszállni.

A hang egy pódiumra vezet, ahol egy letakart szobor van. Körülötte láncok, és az egyiken egy megkopott táblán a szobor neve, akit megtestesít: A Halál Angyala.

Mivan?

Hitetlenkedve bámulok, de valahogy érzem, hogy ez nem kitaláció, hanem igaz személyről mintázott figura van a lepedő alatt.

A csábítás egyre erősebb, már nem tudok neki ellenállni, ezért átmászok a láncokon. Lehajolok és megfogom a lepedő megperzselődött alját, és egy rántással lehúzom...

Abban a pillanatban, hogy a lepedő lekerül, óriási porfelhő keletkezik, és a fejem fölött lévő rohadt gerendákról több száz denevér száll föl.

Betöltik az egész termet, össze-vissza verdesnek, nekem jönnek, és belém csípnek.

Rémülten húzom le a fejemet, és karjaimmal próbálom védeni, mire egy idő után már nem érzek semmilyen fájdalmat a kis bestiák által.

Lassan fölemelem a fejem és látom, hogy körülöttem és a szobor körül köröznek, de nem érnek hozzánk. Óvatosan fölállok, és ujjaim elengedik a lepedőt.

Amit látok, az félelmetesebb, mint a denevérek...

Sikítani akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak állok megfagyva, a vér jegesen lüktet az ereimben.

A szobor egy fekete páncélban és vértben álló férfit formáz. Magas, izmos, és vékony, olyan, mint egy középkori lovag, vagy egy gróf. Nyakában egy ezüstlánc van, rajta egy fekete rózsát formázó medál. Kezeit összefonja a hasa előtt és ujjai tompán rásimulnak egy ezüst tőrre. Markolata szépen kidolgozott, cifra, gótikus hangulatú, rubinokkal ékesített. Pengéje hosszú és kétfelé csiszolt.

A férfi arca hidegségről, mégis hatalmas szenvedélyről árulkodik, amibe beleszövődik még valami más is....a gyilkolni akarás! Szeme sötét, üveges, és éjfekete, fekete haja egészen a tarkójáig ér és szépen kiemeli az arcát.

Megfogott. Sötét, gonosz, haragos és eszméletlenül jóképű! És egy angyal...

Mégis félek...megfeledkezem a denevérekről, és csak az előttem magasodó angyalra meredek. Hátából, hatalmas koromfekete szárnyak nőnek, melyeket puha fekete és hosszú tollak borítanak.  Káprázatos, hogy a szárnyai hátborzongatóak, de milyen lenyűgözőek.

Megbabonázva állok, észre sem veszem, hogy elnyomom magamban a félelmem, egészen addig, amíg a szobor kitárja vagy ötméteres szárnyait. Arca életre kel, szeme tűzben ég, keze mozdul, hogy a tőrrel lesújtson rám...

Földbe gyökerezik a lábam. Egészen eddig nem ismertem föl...

Damian!