2013. április 7., vasárnap

Chapter Three - Egy hullámhosszon

Sziasztok!
Kisebb csodának számít, hogy ilyen gyorsan megírtam az új részt, jó rövid lett. Igen, itt van a friss, remélem örültök neki. Nem lopom itt tovább a szót, faljátok a betűket. :)


2010. Július 23. 





Olyan érzésem van, mintha egy börtönbe lennék bezárva; egy olyan börtönbe, aminek se eleje, se vége. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a másikban pedig már itt álltam a folyosón. Nincs itt más csak a kézzel fogható sötétség és számtalan tükörképem.
Az egész helyen nincs egy nyamvadt csillár se, így a folyosó vége és az eleje – ahonnan valószínűleg jöttem – sötétségbe veszik. Egyedül a kezemben tartott fáklya ad némi világosságot. Fényénél megfigyelhetem a helyet, ahol vagyok.
Furcsa és hátborzongató ez az egész, legszívesebben sikítva menekülnék innen, de nincs szabadulási lehetőségem. A padlót fekete tükör járólapok borítják, ahogy a falakat is fekete tükrök. Ezeket ezüstből kifaragott indák és más díszítések választják el, de két tükör között alig öt centi a távolság.

Fölnézek és látom, hogy az ezüst a tükrök fölött összeér és egy szárnyait kitáró angyalformában végződnek. A szobrok feje fölött a plafon is fekete tükrökből áll és csúcsívet zárnak a fejem fölött. Így minden oldalról láthatom magamat.
Egyszerre tölt el félelemmel és kíváncsisággal ez a hely.
Teszek egy lépést és figyelem, ahogy a tükörképeim követnek. Majd még egyet, és még egyet és a végén már futni kezdek. A fáklya lángja lobogni kezd és a tükörben olyan hatást kelt, mintha futótűz szabadult volna el.
Érzékeim becsapnak, azt hiszem órákig, futok így, de még csak el sem fáradok. Mégis olyan sok időnek tűnik, mire elérek a folyosó végére. Megállok, és akkor már érzem; majd szétszakad a tüdőm, a szívem a torkomban dobog, és alig kapok levegőt.
Egy óriási fekete faragott vaskapu előtt állok. Nincs rajta se fogó, se kopogtató, csak egy vízszintes vasrúd, ami zárva tartja. Ezért jöttem el eddig? Akár már most visszafordulhatnék!
Még át sem gondolom teljesen, mikor a kapu fülsiketítő nyikorgás közepette kinyílik előttem. Azt várom, hogy valami különleges lesz mögötte, valami olyan, amit sosem láttam, de nem látok mást csak a sötétséget. Aztán fölcsapnak a padlóból a lángok és egészen a plafonig érnek. Látom, hogy egy óriási vascsipkés, faragott oszlopos és tükörpadlós terembe jutottam. A terem közepén egy fekete trón áll és valaki ül benne, de nem tudom kivenni az arcát.
Közelebb lépek, annyira, hogy már perzselni kezdi a tűz a bőrömet és végignézek a termen. Nincs benne semmi különös, de először a padló fogja meg a tekintetemet.
Nem is teljesen fekete, hanem...úszik rajta a tűz, miközben lángok törnek elő belőle. A lapok ezernyi lángoló testet rajzolnak ki, akik felém kapnak, megpróbálnak elérni, hogy maguk közé rántsanak, és én fölsikoltok. Sosem hallottam még magamat ilyen vérfagyasztóan sikítani.
Még mielőtt hátralépnék, hogy meneküljek, egy lángcsóva indul el felém, hogy porrá égessen, de ekkor...fölriadok.
Hajam csatakos, fürdök a verejtékben, és szaporán veszem a levegőt.
A homlokomhoz nyúlok, és megpróbálok megnyugodni. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom.
Kinyitom a szemem, és oldalra nézek. Belle és Izette még alszik, de már reggel van.
Sikerül valamennyire megnyugodnom, légzésem lassan helyreáll, de mielőtt bármit tehetnék, újból elakad.
A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, egymagában de most már egy fényes zöld levele is van, amelyen lassan egy vörös vércsepp folyik le a vízbe, amiben van.
Figyelem, ahogy a szabályos csepp a vízbe csöppen, és kavarogni kezd, majd teljesen eltűnik. Átkozott növény!
Már nyúlok, hogy kidobjam vagy a kukába, vagy az ablakon, de valami azt súgja, hogy nem kéne megtennem. Megrémít a gondolat, hogy hozzá kell érnem ehhez a bizarr növényhez.
Visszahúzom a kezem és fölállok. Fölkapok néhány tiszta ruhát és berohanok a fürdőbe.

***

Mire a szobatársaim fölkelnek, már készen is vagyok. Rákérdeznek, de csak annyit felelek, hogy már izgatottan várom a mai napot, hiszen London annyira más az otthonomhoz képest. Na jó, nem sokban.
Mrs. Morison nem hagy minket nyugodtan reggelizni, egyfolytában beszél és követeli, hogy figyeljünk rá. Aha, szóval ma nem városnézésre megyünk, hanem már meglátogatjuk a nevezetességeket is.
Ahogy fölszállok a buszra, egy csapásra elfelejtem reggeli szörnyű élményemet. A fényképezőm újból a kezemben van, és én eszeveszettül fókuszálok vele.
Csak mikor visszanézem a képeket, veszem észre, hogy átjöttünk a Temzén. Csináltam a hídon pár jó képet a folyóról és a városról. Eszeveszett, hogyha fotózok mennyire, nem figyelek a külvilágra.
Mikor fölnézek döbbenten, fogom fel, hogy a London Eye magasodik előttem. Egészen hátra kell döntenem a fejemet, hogy föl tudjak nézni rá. Szóval most az óriáskereket fogjuk megnézni...vagy ki is próbálhatjuk? Akaratlanul is egy óriási mosoly terül szét az arcomon, és a szememhez emelem a gépet. Három, négy jó képet is készítek róla, és ezzel úgy érzem, a mai boldogságadagomat teljes mértékben megkaptam.
Mrs. Morison rikácsoló hangja azonban megszólal a busz hangszóróin, és nekem azonnal eltűnik az arcomról a mosoly. Arról beszél, hogy mi is a múltja a világ legnagyobb óriáskerekének. Jó, jó, tudjuk, de nem ülhetünk föl rá?
A tíz perces kiselőadás után már biztosra veszem, hogy a busz folytatja tovább az útját, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a tanárom azt mondja, mindenki szálljon le a járműről. Apropó, álmok...a rózsának és a vércseppnek köze lehet a folyosóhoz és a tűzteremhez? És hol van Damian?
Nem sok időm van agyalni rajta, mert Izette jön ide hozzám és ragad meg a karomnál fogva. Közben arról beszél, hogy fölülhetünk a London Eye-ra.
- Micsoda? Mit mondtál? Megismételnéd? – nyögöm, és újból elterül az arcomon a mosoly. Izzie lerángat a buszról, majd egy csoportba vergődve csatlakozunk a többiekhez. Belle, Luce és még Avalon is – akire ez egyáltalán nem jellemző – majd kiugrik a bőréből az izgatottságtól, én viszont azt sem tudom, hol vagyok.
A bejárat előtt hatalmas a tömeg, az osztályom egy turistacsoporttal, néhány vakációzó családdal és több helyi emberrel vegyül. Kétségbeesetten kapok Izette után, mikor két termetes férfi tolakszik közénk. Kedvem lenne  rájuk ordítani, hogy figyeljenek már, ne lökjék föl a másikat, de inkább visszanyelem.
A barátaim eltűntek. Hiába kutatom őket, nem találom sehol. Mélyet sóhajtok, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Alig fél óra alatt elveszítettem az egész csoportomat! Mrs. Morison? A közelben van?
Idegesen kapom oldalra a fejem, mikor az egyik alkalmazott kedvesen megérinti a vállam és szól, hogy szálljak be. Egy percig habozom, majd teljesítem a kérését. De hol vannak a többiek?
Az előttem lévő fülkében egy házaspár ül, a mögöttem lévőben pedig egy nagydarab ember – hát mellé biztosan nem ül már senki.
Tehát enyém az utolsó fülke. Talán mégis van egy kis szerencsém ezen a napon.
Kíváncsian vizsgálom át a többi kapszulát is, hátha meglátom a barátaimat, és nem is számítok arra, hogy nem egyedül fogok utazni. Mikor záródik a kordon, összerezzenek, de nem nézek oda. Érzem, hogy ül mellettem valaki. Remek! Pont egy vadidegent ültettek be mellém!
- Helló újra. – vigyorog rám, bár az arcán örömnek nyoma sincs.
- Damian?! – képedek el. Csak bólint, és úgy látszik, jól szórakozik a reakciómon. – Te hogy kerülsz ide?...Akarom mondani, nem láttalak a buszon. – javítom ki magam.
- Mert a busz belsejében ültem.
- Értem. – mondom és elkapom róla a tekintetemet. Nem szólunk egymáshoz, a fülke lassan elindul, és úrrá lesz rajtam az élvezet. Damian az ő oldalán nézelődik, így megkockáztatok néhány gyors kattintást a fényképezővel. Annyira belejövök, hogy észre sem veszem, hogy már engem figyel. Visszahúzódom és leengedem a karomat.
- Helló. – mondom és rápillantok. Fölhúzza a szemöldökét, mintha nem értené, miért mondom. – Még nem köszöntem. – végre leesik neki a tantusz, és már szinte ott tart, hogy fölnevessen.
- Hol hagytad Samanthát?
- Nem érzi jól magát. Úgy döntött a szállodában marad.
- Egyedül jöttél? Vagyis Mrs. Morison megengedte? Hiszen nem is vagy az osztályunk tagja! – fakadok ki, mire csak mosolyog. Szeme jégszikrákat szór, és úgy érzem, megfagyaszt.
- Van egy titkom, de nem mondom meg. Majd megtudod, ha eljön az ideje. – suttogja sejtelmesen.
- Ezt mintha már tegnap is említetted volna! – mondom.
- Az más. – veti oda, és tovább nézelődik. Nem tudom ennyiben hagyni a dolgot, muszáj megtudnom tőle mi a fenét akar tőlem?
- Szóval most már hajlandó vagy elárulni, hogy mit akarsz tőlem? – nem válaszol azonnal.
- Még nem. – nem néz rám, csak a vakvilágnak suttog.
- És esetleg később? – kérdezem.
- Ha eljön az ideje! – válaszolja nyomatékosan.
- Csak tudod... – kezdek bele – ha megtudom, mit szeretnél, talán tudnám teljesíteni. – vetem föl, mire jóízűen felnevet. Alig egy perccel később sötét és komor tekintete, amibe most némi érdeklődés is vegyül, rám szegeződik:
- Ezt nem tudod! Majd én megoldom. Csak hagyj nekem időt! – elfordul, és nem beszélünk többet, mindketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal.
- Szóval...vannak testvéreid? – kérdezi bátortalanul. Először hallom így beszélni, és ez meglep. Beszélgetni akar, csak nem tudja, hogyan! Elmosolyodom, mire egy győzedelmes pillantást lövell felém.
- Végre megmosolyogtattalak! – kiált büszkén, és szeme csillog – látok ott büszkeséget, érdeklődést, és valami ördögi dolgot is, amire nem vagyok kíváncsi.
- Vannak. – felelem – Kettő is. Van két öcsém. Neked?
- Nekem nincsenek. De jobb nekem így. Mindig is magányos farkas típus voltam.
- Sosem szerettél volna testvéreket?
- Nem. Sosem. – hajtja le a fejét és lenéz a mélybe. Követem a pillantását, és ekkor beugrik még valami.
- És háziállataid? – nem értem miért, de ezen megint nevet. Összevonom a szemöldökömet, mire magyarázni kezd.
- Ha elmondanád, nem hinnéd el.
- Azért megpróbálhatnád!
- De nem most. Még nem ismerlek elég jól.
- Szóval meg akarsz ismerni? – kérdezem, és tudom, hogy most elárulta magát. Tehát csak ismerkedni akar! De vajon ez minden? És legfőképp ez az igazság? Ezért jár a nyomomban?
- Is. – feleli egy titokzatos vigyorral az arcán. Bólintok és ismét kinézek. Már a London Eye tetején járunk és innen egyszerűen lenyűgöző a kilátás! Damian hagyja, hogy kattogtassak egy párat, hagy nézelődni, élvezni a tájat, majd ismét fölveszi a beszélgetés fonalát. Ezúttal már nem csak a családomról kérdez. Hihetetlen, hogy mennyi mindenről tud az ember beszélni, és mennyire gyorsan repül az idő, ha jól érzi magát az ember. Szinte végigmosolygom az egész utat, és mikor megáll a kerék, Damian száll ki elsőnek, majd a kezét nyújtja.
Habozom, majd elfogadom a segítségét. Érintése finom, segítőkész, nem úgy, mint tegnap...de bőre jéghideg. Nem rémít meg, a fönti hűvös levegőnek tulajdonítom.
Megköszönöm egy hálás mosoly kíséretében, majd körülnézek a többiek után. Visszafordulok, hogy magammal hívjam a barátaimhoz – ne kelljen már egyedül lennie – de már nincs mellettem. Egyszerűen fölszívódott.
Kutatom a tekintetemmel, de nem látom sehol. Olyan, mint egy szellem, egyik pillanatban itt, a másikban ott. Félelmetes!
A távolban meglátom Izette és Belle integető alakját, és elindulok feléjük. Közben azon gondolkodom, hogy most szereztem egy új barátot?



4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Gyorsan elolvastam egy újabb fejezetet a munkahelyemen, szeretném minél előbb behozni a lemaradásomat. :D De egyre izgalmasabb a történet. Még mindig nagyon hátborzongatónak tartom Damian-t, de ezzel szemben nagyon érdekesnek is. Kíváncsi vagyok a folytatásra. :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Reméltem, hogy ezzel a fejezettel sikerül "egy kicsit" megkedveltetnem Damiant, mert ugye eddig elég sötét alaknak írtam le. Az is. De a folytatásból, még kiderül róla sok minden. :)

    VálaszTörlés
  3. Pont azért jó Damian, mert olyan titokzatos és sötét alak. :D Én is szeretek ilyen karaktereket alkotni. Már nagyon várom, hogy kiderüljön még több dolog róla. :)

    VálaszTörlés
  4. Szia! Még csak ennél a fejezetnél tartok, de biztos, hogy tovább fogom olvasni, mert most már nagyon kíváncsi vagyok mit akarhat Damian. :D Tetszenek a karaktereid meg a fogalmazásmódod is. :) Benéznél hozzám is, és írnál véleményt?

    VálaszTörlés