Chapter Five - Eltűnt, elveszett

Szép estét for everyone! :)
Mára ígértem, és ugyan elég későn, meg is hoztam a következő fejezetet. Bevallom, alig 4 órája kezdtem el írni, úgyhogy azt hittem nem fogom ma föltenni - elég rövid is lett. De csodák még mindig vannak! :)
Jó olvasást!^^
Denselle

2010. Július 24.

 A fáklya egyre nagyobb lánggal ég, mikor friss oxigén áramlik át a folyosón. Egyre vadabbul, egyre mohóbban falja a fát, és a rá öntött olajt. Ha nem vigyázok, hamarosan futótüzet indít el, és azt ugye senki sem akarja? De mit is érdekel engem? Elvégre ez az én álmom, csak én sérülhetek meg, nem?

Lassan fölemelem a fejemet, és megtapogatom a homlokomat. Csak remélni tudom, hogy nem látszódik rajta a térdem nyoma, aminek eddig támasztottam.

Hirtelen összerázkódom, és karjaim libabőrösek lesznek. Fázom!

Már nem csak oxigén, hanem hűvös szél járja át a helyet, mintha egy szélvihar közeledne. Előbb gyengén, majd egyre hevesebben fújva.

Érzem, ahogy belekap a hajamba, és lobogtatja a fáklyám lángját. Nem maradhatok itt!

Fölállok és nekitámasztom a hátamat a hideg tükörnek.

Már megint ugyanaz az álom. Most már biztos vagyok benne, hogy ez egy rémálom! Vége az én csodás, nyugodt életemnek, ez örökké kísérteni fog!

A légmozgás egyre erősebb, jeges ostorként éri a bőrömet, amitől egyre jobban reszketek. Közelebb húzom magamhoz a fáklyát, hátha ad valami meleget, és a fal mellett csúszva elindulok az ellenkező irányba, miközben arra nézek ahonnan a szél, fúj.

Nem látok mást csak koromfekete sötétséget, csak a fekete, kristályos tükröket világítja meg a fáklyám fénye. Nem látom, honnan jön a cudar idő.

Egy perc múlva már futni kezdek, úgy ahogy a lábam bírja. Ez már kínzás! Hát már álmában sem hagyják békén az embert?

Ahogy távolodom, úgy a szél is alábbhagy, már csak jeges lüktetésként érzem. Lassítok, és hátranézek. Nem látok mást, csak amit a tűz megvilágít. Miért nem álmodom meg úgy ezt a helyet, hogy legyen valami világosság?

Végignézek magamon és látom, hogy kirázott a hideg. Sápadt vagyok, fehér és libabőrös. Bőröm jeges, mintha egy befagyott tóban lennék. Megdörzsölöm a karomat, hátha fölmelegszem egy kicsit, de nem sokat használ. Fenébe!

A hátamat éri a fuvallat, így újból elindulok, de most csak sétálok. Ennek a folyosónak nem egyhamar lesz vége, így van időm fölébredni. Még csak végig se kell mennem.

De ezt sem gondoltam komolyan. Úgy érzem már egy órája lépkedek, amikor megpillantom a vaskapu távoli, szürke körvonalait. Megállok, én még egyszer a közelébe nem megyek!

Valahogy a csábítás mindig erősebb, és most sem hagy nyugodni. Kísértést érzek, hogy odamenjek és kitárjam.

Nem, Jenessa! Nem mész oda! – korholom magam, és megpróbálok ellenállni. Még el is fordulok, hogy véletlenül se lássam, de ekkor a szél újra megrohamoz. Olyan erővel csap az arcomba,, mint eddig még soha. Behunyom a szemem, ellenállok, amíg erőmből telik, de hamar rájövök, hogy nincs értelme. Valami, vagy valaki azt akarja, hogy kinyissam a kaput.

Sarkon fordulok és odarohanok a vaskapuhoz. Remélem, vágyom rá, hogy kinyíljon, de nem történik semmi.

Na mi lesz? Nyílj már ki! – szeretném ordítani.

Ráz a hideg, félelem kerít hatalmába és tudom, hogy a széllel sokkal veszélyesebb dolog jár, mint ami az ajtó mögött van. Inkább a tüzet választom!

Kétségbeesek, szinte már toporzékolok, de nem történik semmi, csak a szél süvít egyre erősebben, hogy már megfagyaszt. Kezemmel a vasra csapok, és ekkor csikorogva kitárul előttem.

Odabenn meleg van és sötét, látom a tükörképemet a fekete üvegpadlón. Belépek, de tudom, hogy csak azért, mert menekülni akarok a vihar elől.

Az egész terem hatalmas, a túlsó falon egy széles márványlépcső van, fekete korláttal, amit faragott indák öveznek. A korlát faragott kardpengékkel csatlakozik a lépcsőbe, és a pengéket növényindák és száraz levelek fogják körbe. A plafon sötét, egyszerű, már – már fekete lyuk. Az egész termet fekete kő – és vasoszlopok tartják, melyeket szépen díszítettek. És ott van középen a magas trón is, és az a személy, aki múltkor benne ült. Fekete köpenyben van, arcát fekete csuklya takarja, de érzem, hogy engem néz.

Szólásra nyitom a számat, de ekkor újból lángok csapnak fel, égetik, perzselik a bőrömet. Az idegen elmosolyodik, úgy tűnik, jól szórakozik a szenvedésemen.

Megjelennek a ’tűzemberek’ is, olyanok, mint Fáklya a Fantasztikus Négyesből, csak gonoszabbak. Kinyújtják felém karjukat, megragadják a ruhámat, és lefelé húznak, mire fölsikoltok...

Izzadtan ébredek, bőröm perzsel, a szemem ég. Csak kapkodom a levegőt, úgy érzem valami fojtogat belülről, valami nehéz terpeszkedik a mellkasomon, és nem hagy lélegzethez jutni. Levetem magamról a takarót és fölülök, hogy kitisztuljon a fejem.

Olyan vagyok, mint egy csapzott kutya. Hajam nedvesen tapad a homlokomra, pizsamám átázott, nyakam verejtékes. Fölállok, és botorkálva eljutok Izette ágyáig, aki békésen alszik. Örülök, hogy nem ébresztettem fel őt és Belle-t.

Ránézek az éjjeliszekrénye fölött lógó órára, és a homályban látom az időt. 4:24 van.

Egyhamar nem fognak fölkelni, én pedig nem akarok visszaaludni! Kimegyek a fürdőbe, és hideg vízzel megmosom az arcomat, a kezemet, és a karomat. Még a nyakamat is. Valamivel jobban érzem magam, de a szorongató érzés még nem múlt el.

Ledőlök az ágyamra és bámulom a plafont; nézem, ahogy London fényei játszanak rajta. Magam sem értem miért, de oldalra fordítom a fejem.

Az az átkozott rózsa!

Még mindig itt van, és úgy látszik, nagyon jól érzi magát mellettem. Nem mertem megkérdezi Izzie-t és Belle-t a rózsáról, nehogy őrültnek tartsanak. Bár már én is kételkedem az épelméjűségemben.

Elnézem, ahogy ez a fura növény, vígan bontogatja a szirmait, nyújtogatja a levelét és a tüskéit, és arra gondolok, hogy előbb – utóbb csak megposhad a vize és kirohad. Vagy ha nem is, haza már nem jön velem!

Aztán eszembe jut a tegnapi nap. A London Eye. A Madame Tussauds. De legfőképp a Madame Tussauds. Uramatyám! Miért is mentem én oda föl?

Úgy érzem ez már egy nagyon régi emlék, mintha évekkel ezelőtt történt volna, pedig csak tegnap volt. Homályos ugyan, de ott él az emlékezetemben, ahogy fölmentem a lépcsőn és belöktem az ajtót.

Fölpattanok az ágyról, és a tolóajtóhoz megyek. Óvatosan kinyitom és kiosonok.

Odakinn hűvös van, enyhe szél fúj, amitől újra félelem jár át, de nem törődök vele. Kihajolok a korláton és lenézek. Pár perc múlva azon kapom magam, hogy már ott ülök és a csillagokat és London fényeit figyelem. Olyan, mint otthon.

Vajon mi történt? Mi történt velem? Miért én? Miért voltam olyan őrült, hogy odamenjek? És miért engem választott? Annyi kérdésem van! Tényleg Damian a Halál Angyala? Ő tényleg az?

Nem! Nem az! Ember, mint a többiek, és te Jen megőrültél! – ordítok magamban. Összeszorítom a szemem, és újra látom magam előtt a szobrot. A kést. A vonásait. Élettelen szemét, ahogy megtelik tűzzel. Szenvedélyes, kegyetlen arcát. Ahogy fölemeli a pengét...

Újra hallom rémült kiáltásomat. Újra érzem, ahogy hátravágódom és keresztülesem a láncokon. Újra érzem az éles fájdalmat, ahogy beverem a fejem.

Újra eltűnik minden és Mrs. Morison aggódó arccal, tekint rám.

Elcsúsztam és leestem a lépcsőn! Na persze! Nem csúsztam el, és nem estem le a lépcsőn! Tudom, hogy odafönn voltam, de nem mondhatom meg! Az orvos azt mondta így is emlékezet-kihagyásom, van. De nekem nincs! Nincs és nincs! Tudom, mit láttam!

Aztán persze hazahoztak és egész napomat, benn tölthettem az ágyamban egy zacskó jéggel a fejemen.

Na jó, talán tényleg leestem azon a lépcsőn. Biztos nem láttam a Halál Angyalát...

Kinyitom a szemem, és döbbenten veszem tudomásul, hogy reggel van. Izette telefonja megcsörren, hogy ébresszem minket, és ő morogva elhallgattatja.

Leugrom, és berontok a szobába. Belle kinyúlva fekszik, megpróbálja nyitva tartani a szemét, mire fölnevetek.

- Neked is szép reggelt! – sziszegi.

- Azzá tetted. – vigyorgok, és egyszerre elfelejtek mindent.

- Hogyhogy fönt vagy? – érdeklődik Izette és megpróbál fölkelni.

- Nem tudtam aludni a horkolásodtól – felelem, mire hozzám vágja a párnáját. Ügyesen elugrom előle, és fölkapom a mára kikészített ruháimat.

- Hogy van a fejed? – kérdezi Belle két ásítás között.

- Kicsit még lüktet, de már jól – mondom és bevonulok a fürdőbe.

- Nem lenne jobb, ha itt maradnál? – ordít utánam Izzie.

- Nem! – kiáltom, pedig én magam is úgy gondolom, hogy jobb lenne pihenni, és kihagyni a mai napot. De meg kell tudnom az igazságot Damian-ról!

Lezuhanyzom, felöltözök, készítek egy visszafogott sminket és kivonulok a fürdőből. Alig fél óra múlva már lenn is vagyunk. Mindenki azt kérdezgeti, hogy hogy vagyok, jobb-e már. Sikerül mindenkit megnyugtatnom, hogy nincs semmi baj, de nem nagyon hisznek nekem. Mrs. Morison nem tartja jó ötletnek, hogy velük menjek, de én ragaszkodom hozzá.

A délelőtt második felében már majd’ fölrobban a fejem, de még ez sem tántorít el. Alig tudok odafigyelni az idegvezetőnkre, aki a Westminster Palotában kalauzol minket.

Készítek néhány képet, de egyre csak azon kapom magam, hogy nem a fotózásra figyelek. Szemem folyton Damiant keresi, de sosem találja. Hol lehet?

Az egész napot a Palotában töltjük, föllátogattunk a Big Benre, ott is csinálok néhány csodálatos képet, de valahogy nem tudom beleélni magam.

Hol lehet? Hol van Damian?

Már visszaindulunk a szállodába, mikor szemeim rátalálnak...Samantha-ra. Egyedül van. Damian nincs vele.

Fölszállok a buszra, és egyre csak őt figyelem. Damian elhagyta?

Megengedek magamnak egy apró mosolyt, de magam sem értem miért reagálok így. Ez félelmetes! Én nem vagyok ilyen!

Két óra múlva ismét az ágyamban találom magam, és megint azon pörög az agyam, hogy igaz-e? Damian tényleg valós személy, vagy csak az én agyam szüleménye? De hát Sam is látta! Édes Istenem! Mi lett velem?

Izette fürdik, Belle pedig átment Avalonékhoz, így teljesen egyedül vagyok. Nyugodtan tudok gondolkodni.

Újból a rózsára emelem a tekintetemet. A lemenő nap furcsa színt ad neki. Mintha tűzbe borult volna.

Kinyúlok és megérintem puha szirmait. Talán nem kell félnem tőle. Talán nem is árt nekem. Lehet, hogy Damian nem is létezik. Vagy csak egy rózsa. Kitaláció. De az is lehet, hogy csak egy halvány, régi emlék...