Chapter Thirteen - Kék Angyal

Sziasztok!
Ugye ígértem én valamit? Igen? Bizony ám! Azt ígértem, ha Magnus megnyeri a KÁP 2013-at, akkor előbb hozom a következő fejezetet. Elvileg már a győzelem utáni nap hoztam volna, de mint tudjátok gondok adódtak a gépemmel. Lehet, hogy közrejátszott az is, hogy győzelmi mámoromban, ráborítottam egy pohár vizet ( persze nem a gépházra). De most már minden rendben van, legalábbis nagyon remélem, úgyhogy itt is van a friss! :)
Aztán van még egy bejelenteni valóm is: nem tudom, kinek tűnt fel, de már augusztus van ( brühühü ) és ugye..még kimondani is rémes. Na szóval van egy csomó elintéznivalóm, esszék, naplók, kötelező olvasmányok...borzalmas! Fúj utálom! Ami azt jelenti, hogy ritkábban jön majd a friss. Gondoltam arra is, hogy megírom előre őket, hogy a sulis szezonban többet tudjak hozni, de ez azt jelenti, hogy ebben a hónapban már nem lesz fejezet. Na most választhattok: vagy hozom a következőt még most, és akkor szeptemberben csak egy lesz, vagy vártok szeptemberig, és akkor 2-3 fejez is lesz. Ahogy tudom, írom. Na, írjátok meg kommentben, mindenki véleményére kíváncsi vagyok! :)
Huh írtam ám, akkor most essünk neki, olvasni!
Szeretet van. :)
Denselle

U.I: Allergia ellen tud valaki valami jó módszert? Nagyon megköszönném neki! :)
U.I 2: Amúgy észrevettétek hogy '13. aug. 13.-án hoztam a 13. fejezetet? Tuti, Damian keze van a dologban! :D

Úgy érzem, majd szétrobban a fejem, mikor megszólal Izette ébresztőórája. Szinte le sem hunytam a szemem egész éjszaka! Mégis mennyit aludhattam?

Fölemelem álomtól súlyos fejemet, és erőszakkal nyitom ki az egyik szememet. A telefonom után kotorászok, de mindenféle kacatba, és furcsa tárgyba ütközik a kezem.

Aztán meglököm a poharat, amiben a rózsa van; a víz ide-oda lötyög, és majdnem kifolyik az üvegből.

Fölemelem jobban a fejemet, nem hiszem el, hogy ez a rondaság még mindig itt van!

Egy sóhaj kíséretében megragadom a telefonomat, és bekapcsolom a kijelzőt.

Hét óra múlt pár perccel.

Ó édes Istenem, hiszen akkor alig több mint egy órát aludtam!

Az ágyra dobom a telefont, és a másik oldalamra fordulok, hogy vissza tudjak aludni.

Már majdnem sikerül, mikor Izette meglepett hangja visszarángat az éberség határára.

- Jen? – néz rám, miközben frissen mosott haját dörgöli egy törülközővel.

- Mmmm. – mondom, és nyújtózkodom egy hatalmasat.

- Jen? Mi a fene történt veled? – kérdezi.

- Hmmm.

- Ne morogj itt nekem! Hol voltál? És mi ez a gönc rajtad? – sipítja vészjóslóan.

- Hagyj már! – nyögöm erőtlenül. Az egész beszélgetés alatt ki sem nyitottam a szememet, nehogy az álmosság egyetlen morzsáját is elveszítsem.

- Te kilógtál az éjjel? Tudod te, mit fogsz ezért kapni?

- Semmit.

- Semmit? Ha ezt Mrs. Morison meglátja, azonnal hazaküld! És még egy intőt is kaphatsz! – Izette hangjában keveredik a düh, az aggodalom, és a sértettség. De jelenleg annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok foglalkozni ezzel. Csak had aludhassam ki magam!

- Hallod? – mordul rám ismét.

- Csak hagyj aludni.

- Nem, Jen! Tiszta mocsok vagy! Hol jártál? – kérdezi és izzó vasszemeit rám, szegezi. – Csak nem bántott valaki? – hallom, ahogy elfúl a hangja. Aggódik értem.

Lassan kinyitom a szememet, és mikor a ködfoltok eloszlanak, észreveszem, hogy a sötétítő függöny még be van húzva, így nincs túl világos a szobában. Szemem szinte azonnal alkalmazkodik a félhomályhoz, de még így is alig tudom nyitva tartani.

- Ébredj már! Bántott valaki? – Izzie fölöttem áll, és aggódva néz le rám.

Most mondjam azt, hogy majdnem elütött egy busz? Hogy Damian kilökött elé? Hisz még a létezéséről sem tud! Mellesleg nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy már több mint másfél hete ismerem, és nem szóltam neki egy szót sem.

- Nem. – pislogok föl rá, mire leül mellém.

- Akkor meg mi van veled? Tegnap is nagyon furcsán viselkedtél, most meg ez. Talán valami baj van?

- Nem, nincs semmi...- mondom, és fölülök. – Furcsán? Ezt hogy érted? – nézek nagyot.

- Ne mondd már! Tegnap nem is érdekelt a fotózás! Úgy bántál velünk, mint a kivert kutyákkal. Mintha nem is te lettél volna. – Igazad van, tényleg nem én voltam.

- Ne haragudj! Azt hiszem... én csak fáradt voltam.

- Azt látom. – mosolyodik el. – Na menj és szedd rendbe magad, mielőtt még meglát valaki így. Addig én kirángatom az ágyból Belle-t. – mutat a szoba túlsó felén, a párnája alá bújt lányra.

Bólintok, és lekászálódom az ágyról, majd néhány tiszta ruhadarabbal a kezemben a tusoló felé veszem az irányt.

A szennyes fedelére teszem a ruháimat, és a hátammal nekidőlök az ajtónak.

Tényleg nagyon rosszul festek. Az eső által elázott ruhám még mindig nem száradt meg, és most nedves, mocskos rongyokban tapad a testemhez. A hajam merő gubanc, szétfolyt sminkem pedig az arcomra száradt.

Jó, hogy Izette nem sikított a látványomtól. Annyi biztos, hogy ezt a beszélgetést még nem zártuk le. Ahogy ismerem, addig vallat majd, amíg ki nem szedi belőlem, hogy mi is történt.

De mi történt pontosan?

Homlokráncolva próbálok visszaemlékezni a tegnapi napra, de mintha szürke köd fedné az agyamat.

Homályosan felrémlik előttem, ahogy Damian berángat a kis helyiségbe, majd minden feltűnés nélkül, kivisz az épületből. A Tower Bridge, ahogy tépi a szél a hajamat. London utcái.

És az a végzetes pillanat, ahogy a busz közeledik...

Úgy érzem, mint akit gyomorszájba vágtak, és fölnyögve levegő után kapkodok. Minden annyira távolinak tűnik, mintha évekkel ezelőtt történt volna.

De mi történt azután? Ha a busz elütött, hogy kerülök ide? Vagy sikerült fölállnom, és megmenekülnöm? Vagy megmentett valaki?

Hiába erőltetem az agyamat, teljes homály fedi az az után történteket. Mintha valaki kivágta volna az emlékezetemből.

Talán elütött a busz, ezért nézek így ki.

Hirtelen lekapkodom magamról a ruháimat, és sebeket, sérüléseket keresgélek magamon, de még csak egy karcolást sem találok. Hogy lehet, hogy egyetlen apró heg nélkül megúsztam?

Aztán fölfedezek valamit.

Egészen vékony, halványpiros, már félig begyógyult apró sebhely fut végig sima, fehér bőrömön, a medencecsontom fölött, a jobb oldalamon. Ahol a busz hűtőrácsa ért.

Tehát mégis elütött!

Mély lélegzetet veszek, és végighúzom az ujjamat a karcolásszerű seben. Szúró fájdalmat érzek, és azonnal el is kapom a kezem.

Ha gyógyulni is kezdett, de fáj. Még friss a seb.

Megrázom a fejem. Nem élhettem túl egy olyan balesetet egyetlen kis karcolással. Biztos valahol máshol szereztem, mondjuk, mikor Damian a falnak szorított.

Vagy mikor széttépett belülről. De ami a legbiztosabb, hogy Másik Jen szerezte, és most én viselem a nyomát.

A forró zuhany segített, hogy kissé összeszedjem magam, de akármennyire jólesett, gyorsan kiszálltam a víz alól. Rettenetesen álmos vagyok. Úgy érzem, ha egy percig is tovább álltam volna a zuhany alatt, biztosan elaludtam volna – ezzel is csak egy újabb lehetőséget adva Damiannak, hogy megöljön.

Felöltözöm, rendbe szedem a sminkemet és az arcomat, majd kifésülöm nedves tincseimet.

Azon gondolkodom, hogy miért csak halvány képekre emlékszem abból, ami tegnap történt. És miért emlékszem alig-alig abból, amit Másik Jen csinált, miközben helyettesített engem.

Csak néhány kép villan az agyamba: ahogy távolról a Big Bent figyeli, egy töredék kép, ahogy Izette rá(m)mosolyog, és, ahogy Damian gyengéden, szinte szenvedélyesen végigsimít a karomon.

Az egészet annak tudom, be, hogy nem teljesen én voltam egyik fél sem. Csak egy kis részem szorult mindkét hasonmásomba, és én valahol mélyen mindkettőjükben ott voltam.

Kibotorkálok a fürdőből, és tekintetem azonnal az ágyamra téved.

Összekuszálódott az ágynemű, a takaró gyűrött és nedves, és olyan a szaga, mint a rothadó halnak.

Megragadom és a szennyesbe dobom. Mindent lerángatok az ágyról, a lepedőt, a párnát, a takarót, ha tehetném még a matracot is.

Csak el ne felejtsek új ágyneműt kérni.

Aztán fölemelem a tekintetemet és rápillantok a vészjóslóan illatozó éjfekete rózsára.

Közelebb lépek hozzá, és leguggolok, hogy szemem egy vonalba kerüljön vele. Ahogy szemem issza a látványt, észreveszem, hogy a vize egy árnyaltnyival megváltozott. Mintha vöröses színt kapott volna, a színtiszta, átlátszó víz.

Pislantok egyet, és a rémkép eltűnik, a víz ugyanolyan tökéletesen tiszta, mint előtte volt.

Nem értem mi folyik itt, nem értem, miért engem szemelt ki, és nem értem, miért adott nekem rózsát!

Fölkapom a poharat, és a szemetes felé közelítek. A rózsa – megérezvén sorsát – szinte kitépi magát a kezemből, de nem engedem el. Mintha hurrikán söpörne végig a szobán, a csillár meglibben a mozdulatlan levegőben, a hajamat tépi a mozdulatlan szél, és villámok lövellnek a plafonból. Mennydörgés hallatszik, és fémes szag tölti be a szobát.

A kuka az egyetlen fénylő pont a viharban. Fölcsapom a fedelét, és fölé tartom a rózsát.

Egy pillanatig habozom, lehunyom a szemem, hogy ne is lássam a sötétségbe burkolózó helyiséget, a villámokat, és fekete füstfelhőket a fejem fölött.

A rózsa kicsúszik a kezemből, és egy hangos koppanással landol a szemetes mélyén.

Egyszerre minden megszűnik: a mennydörgés, a villámlás, a szél, még az elektromos vihar fémes, véres szaga is.

A rózsa ott pihen a szemétben, levelei hervadni kezdenek, szirmai kiszáradnak, ahogy szétfolyt az életet jelentő víz a zsákban. Elengedem a fedőt, mire az egy hangos csattanással bezárul, és a rózsa eltűnik a szemem elöl.

Eddig nem is vettem észre, hogy farkaséhes vagyok, és, hogy utoljára több mint két napja ettem. Úgy faltam a reggelit, mintha kiéheztettek volna. Nem tehettem róla, tényleg így volt. A mámorítóan csábító sült bacon illata egyszerűen megőrjített.

Izette és Belle váltott néhány sokatmondó pillantást, mikor elkértem a maradékukat. Sőt. Még néhány vajas kiflit is csomagoltam a mai kirándulásra.

Most pedig itt ülök a buszon, és figyelem, ahogy elsuhannak mellettünk London házai.

A busz fölső emeletén, a leghátsó ülésen foglaltunk helyet. Én ülök közvetlen a korlátnál, mellettem Izette ült, őmellé pedig Belle furakodott be.

Néhány perccel indulás után ő el is tűn, és kettesben maradtunk Izzie-vel. És akkor már tudtam, hogy nincs menekvés, be kell számolnom az éjszakáról, hogy miért néztem ki úgy, mint egy rothadó boszorkány.

Ki kellett találnom valami épkézláb hazugságot, hogy nyugton tartsam barátnőmet. És Izzie-nek nem olyan könnyű bemesélni, hogy csak egy ártatlan séta volt.

Mikor meggyőződött róla, hogy minden rendben van, nem kell azonnal pszichológushoz rohannia velem, elment, hogy Belle-lel töltsön egy kis időt.

Tudom, hogy ő az egyik legjobb barátnőm, de néha jobb egy kis magány. Mint most.

Fáradtan pislogok, közben pedig egyre lejjebb csúszok a kanapészerű ülésen. A folyosóról dübörgés hallatszik, és én kikukucskálok az előttem lévő néhány üres szék támlája mögül.

Marshall és Michael ismét megviccelte a lányokat, és most nevetve rohannak le a lépcsőn, hogy lent is fölfordulást csináljanak.

Visszahúzom a fejemet, és ismét az utcát nézem.

Egy idő után a színek egybeolvadnak, az autók dudálása és a forgalom zaja tompa morajjá szelídül, és csak most döbbenek rá, hogy mindjárt elnyom az álom. De hiába harcolok már ellene, érzem, hogy lassan eldőlök, fejem épphogy csak érinti a busz bélelt oldalát.

Néhány másodperc múlva magával ragad a sötétség, és Avalon vidám sikolya beleveszik az időbe...

Egy férfi száll föl a buszra. Fekete pólót, fekete farmert és bakancsot visel. Kusza, fekete haját szétfújta a szél, és a bágyadt angliai napfényben szinte kéken tündököl.

Megragadja a lépcsőkorlátot, és fölsétál az emeletre. Nem. Nem is sétál. Inkább végiglibben a fokokon.

Kezét a farmere zsebébe dugja, és elindul felém. Még nem lát. Az utolsó ülésen vagyok, a busz leghátuljában. Nincs már itt rajtam kívül senki, akkor meg mit akarhat? Talán elbújni valami elöl?

De nem. Nem áll meg. Lépései puhák és hangtalanok, belevesznek a rohanó busz zajába.

Ideér és megáll mellettem, majd lenéz rám. Közelebb lép, hozzám, és leguggol mellém. Bal kezét lassan kihúzza a zsebéből, míg jobbján megtámaszkodik.

Érzem, ahogy engem néz, ahogy a szél belekap elszabadult tincseimbe. Halványan elmosolyodik. Suttog valamit, de nem értem mi az. Ajkai szinte nem is mozognak, ahogy beszél. De lehet, hogy nem is szól, csak én hiszem azt?

Abbahagyja, és tovább figyel. Tekintete mintha megtelne melegséggel, ahogy az arcomat fürkészi, az ide-oda röppenő tincsek körében.

Fölemeli a bal karját, és kisöpör egy kósza hajfürtöt az arcomból, majd tovább simogat, játszadozik a hajammal, és babusgat.

Ha nem ismerném, azt gondolnám, olyan, mint egy átlagos szerelmes fiú, aki sosem kaphatja meg a kiszemelt lányt.

Érzem, ahogy a keze beletúr a hajamba, ujjai követik a tincsek hullámzását, majd lágyan elrendezgeti azokat.

- Csak nem álmában akarod megölni? – kérdezi egy hang. Ő fölkapja a fejét, és a válla fölött hátrasandít az idegenre. Álmában? Hogyhogy álmában?

- Abban mi élvezet lenne? – kérdez vissza zengő hangján. Nyugodtan válaszolt, de látom, ahogy mellkasa megfeszül.

- Gondoltam gyorsan és egyszerűen akarod elintézni.

- A nyílt utcán? Nem is vagy annyira hülye, mint amennyire gondoltam! – morog. Az idegen nagyot sóhajt és leül mellém, mire ő egy ingerült pillantást vet rá,de egy percre sem hagyja abba a hajammal való babrálást.

- Tőled kitelik, L...

- Ne. Vedd. A szádra. A nevem! – sziszegi dühödten, mire az idegen vidáman felnevet.

- Már nem is bírod elviselni? Ennyire szégyenled?

- Az én dolgom, hogy mit szégyenlek, és mit nem. – válaszol, majd visszafordul hozzám. A szél ismét az arcomba fújt pár tincset, amit most gondosan kezelésbe vesz.

- Tegnap majdnem elcsapta az a busz...te... – szólal meg halkan az idegen.

- Kész szerencse, hogy ilyen tökéletes őrangyala van, nem? Ha én nem vigyáznék rá, már nem élne! – feleli gúnyosan.

- Te lökted ki elé! – sziszegi vissza a másik. – Nem is tagadod?

- Minek? – horkan fel vidáman.

- Tudod te milyen következménye lesz ennek, ha ezt a Mennyekben megtudják? – néz le rá fél szemmel az idegen. Ő megint gúnyosan felhorkan, majd lenézően rápillant a mellette ülő srácra.

- Komolyan azt gondolod, hogy érdekel, mit gondolnak a Mennyekben? Már több mint ezerötszáz éve, hogy elhagytam azt a nyomortanyát. Neked is ezt kéne tenned, Kék Angyal! El sem tudod képzelni, milyen az élet idelent. És odalenn. – hangsúlyozza az utolsó mondatot.

- Hogy maradhattál mégis őrangyal? – kezdi hitetlenkedve a másik, de ő félbeszakítja.

- Harcoltam érte. És te is tudod, hogy a győzteseké minden.

- És látod mi lett belőle. Megkeseríted az életüket! Vagy öngyilkosságba hajszolod őket, vagy magad végzel velük.

- Vagy ráveszek valakit, hogy ölje meg őket. – helyesel mosolyogva.

- Te ezt élvezed? – kiált a másik.

- Ne olyan hangosan, Kék Angyal! – suttog – Még felébreszted!

Szinte látom magam előtt, ahogy fekete szeme fölizzik.

- Hagyd őt! – szólal meg hosszabb szünet után a Kék Angyalnak nevezett srác. – Add át nekem! Csak mutasd meg, hogy csináljam végig, amit elkezdtél, és megteszem! De ő had legyen az enyém. – hajol közelebb, mire ő fölnevet. Hangosan, élesen, jókedvűen.

- Tényleg azt hitted beveszem ezt, Kék Angyal? – nevet – Te nem buktál el. Nem megölni akarod őt, hanem megmenteni. Tőlem.

- És ha így van?

- Ő az enyém! – hirtelen minden jókedv kiveszik a hangjából. Fenyegetővé és pengeélessé válik, ahogy nekitámad ellenfelének. – Senki nem veheti el tőlem! – fröcsögi.

- Hát majd meglátjuk. – felei a másik. – Majd meglátjuk.

Erős szélroham csapja meg az arcomat, és már csak azt érzem, hogy a Kék Angyal már nincs itt. Pár pillanatig ő még utána néz, majd egészen közel hajol az arcomhoz.

- Az enyém vagy. És örökké az leszel!

Egy sóhajjal ébredek, és döbbenten állapítom meg, hogy a busz üres. Hol van Damian...és az a másik?
Aztán megnyugodva tapasztalom, hogy az egészet csak álmodtam. Nem létezik semmilyen Kék Angyal, és Damian sosem járt itt.

Kipislogom a szememből az álom utolsó darabját is, és fölülök. Már nem utazunk, a busz benn áll a szálloda parkolójában.

Már vége is a kirándulásnak? És én átaludtam az egészet?

Kábán nézek körbe, és látom, hogy már alkonyodik. Izette-ék itt hagytak!

Föltápászkodom, és végigrohanok a buszon, le a lépcsőn, és ki az ajtón.  Szálloda mozgalmas életet él, mint mindig. Elvegyülök a befelé tartó párocskák tömegében, és a liftek felé indulok.

Az emelet szokatlanul csendes, csak egy öreg nő tart a szobája felé, mikor a liftajtó kinyílik. Kilépek a kabinból, mire az ajtó becsukódik, hogy továbbvigye utastársaimat a fölsőbb szintekre.

Végigszáguldok a folyosón és berontok a szobánkba, készen arra, hogy jól leteremtsem barátaimat. De nincs benn senki...

A szoba üres, és kihalt, csak a lenyugvó napfény teszi kicsit hangulatosabbá a helyet.

A bőröndöket betolták az ágyak alá, és valaki rendet rakott.

Csak nem? Ó, Istenem, ugye nem?

Megpördülök a tengelyem körül, és benyitok a fürdőbe, hogy megbizonyosodjam róla.

Aztán a döbbenet gyötrő hulláma suhan át rajtam, és mérhetetlen lassúsággal visszafordulok.

Szemem megakad rajta, ott, ahol reggel állt. Pedig biztosan...! Nem, biztos, hogy!

A fekete rózsa ott virít az éjjeliszekrényemen, mintha hozzá sem nyúltam volna.